Csak úgy:
A szürkeség időszakos, ha sokat teszel azért, amiben hiszel, az majd kiszínezi, eltünteti a fájdalmakat. De eleget kell tenni érte, mert a csodákat csak az kaphatja meg, aki hisz benne, és bízik abban, hogy megérdemli, hogy lesz majd olyan nap, amikor úgy ébred fel, hogy végre nem érzi magát kívülállónak.
Az emberek hozzászoktak, hogy bizonyos szabályok szerint élnek, megvan a kedvenc székük, a szokott helyük az asztalnál, a sámlijuk a konyhában a sparhelt mellett. A maguk módján tartják a kést és a villát, ki evés közben, ki evés után issza a vizet vagy a sört. Minden, ami idegen, ami szokatlan, zavarja, gátolja őket mindennapi életükben.
Gyakorta megesik, hogy ha nem kérdezünk, választ kapunk, akár olyat is, amire eszünkbe se jutna rákérdezni.
Kalapál, amikor rá gondolsz. Kalapál, amikor látod őt. Kalapál, ha várod a találkozást, és kalapál, amikor róla álmodsz. Kalapál. És nem tudod az okát. Nem tudod megfejteni, miért kalapál oly hevesen a szív. Pedig egyszerű. Mert KÉT szív dobban együtt. Egyszerre. A tiéd és az övé. Benned és benne.
Magunkat emésztve, érzelmeket visszafojtva, teljesen felőrölve, össze-vissza kínlódva tekergetjük a szívünket, fáj, az biztos, de inkább ártunk neki, mert a másik nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy mit érzel, hogy mire vágysz, hogy mennyire szeretnéd őt közelebb tudni magadhoz, hogy mit meg nem tennél érte, hogy mennyivel másabb lennél, ha ő lenne. De nincs. Közben meg ő ugyanezt éli át. Remegve, rettegve zárja be a szívét előtted és adja oda másnak, közben pedig csak rád vágyik, de nem kockáztat. Miért is tenné, hisz te sem mondasz semmit.
Költözik... de nincs nála csomag. Nincsenek táskák, bőröndök, dobozok. Mégis, költözik. Csak egyvalamit visz magával. A szívét. Ezzel költözik. Hozzád. A szívével. A szívedbe.
Ünnepek:
Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
Azt kérded, mit szeretnék idén,
Én pedig próbálok világosan fogalmazni:
Csak egy esély kell, hogy egyszer talán
Szebb napokra ébredünk.
Nekem nincs szükségem masnis dobozokra,
Márkás szeretetre, sem pedig üres dolgokra.
Siratlak csöndesen zokogva,
Elszállott húszas éveim;
De a nyugodt harminczasokba
Megernyedt szívvel lépek im.
Virágaim mind eltiporva
Hevernek szerteszét a porba',
S elszórt emlékeim között
Motozva, koszorút kötök.